Játékos, edző, anya – egy személyben: interjú Ország Anitával


Izgalmas lehetőség olyasvalakivel elbeszélgetni a futsalról, a sport világáról és a hétköznapokról, akiről elmondható: több ízben is megtapasztalta már, milyen érzés különböző edzők kezei között nevelkedni, fejlődni és változni az évek során. Ország Anita – aki Egyesületünkben nem csupán játékos, hanem egyben edző is –, családanyaként az élet minden területén helyt kell, hogy álljon. És ezen szerepek sokszínűsége igazán jól áll neki; mosolyog, boldog, és napról napra azt várja, hogy mind a futball, mind a gyermekekkel való foglalkozás ideje elérkezhessen.


Amikor valaki életében ilyen központi tényező egy adott sportág, nevezhetjük lelkesedését rajongásnak is, egyfajta fanatizmusnak. Anita azonban nem az egyetlen köztünk, aki vidáman várja az esti edzéseket… Nekünk szükségünk van erre. A játékra, a csapatra, a mozgásra. Az együtt töltött időre. Ráadásul, aki van olyan szerencsés, hogy már kicsi korában átéli a sport örömét, majd rákap az ízére, az jó eséllyel élete nélkülözhetetlen részévé is teszi azt.


Három-négyéves korom óta sportolok – meséli Anita mosolyogva. – Rengeteg sportágat kipróbáltam, a pingpongtól a kosárlabdán át, mindent. Igen, ezzel a termettel kosárlabdáztam – nevet fel az arcomat látva, hiszen alacsony nő lévén, el sem tudnám képzelni őt kosárlabdával a kezében. Sokkal jobban illik hozzá a foci, és a sors tette is a dolgát: – Legutoljára, ami nagyon tetszett, az a vívás volt. Ott a bemelegítés és a levezetés is mindig foci volt… És nekem az százszor jobban tetszett, mint maga a vívás. Úgyhogy arra jutottam, sportot váltok. Így kerültem a foci közelébe.


Az út idáig, persze, hosszú volt. Anita tizenhat, tizennyolc éves lehetett, amikor a sportágak közt válogatva megállapodott a futballnál. Habár a főiskolán édesapja tornász volt, édesanyja íjász, a családjában senki sem vette olyan komolyan a sportot, mint ő. Anita folyton-folyvást kereste a lehetőségeket.


És a szüleim támogattak az összes sportban. Nem volt olyan, amiről lebeszéltek volna. A foci is tetszett nekik, csak aztán – főleg így a vége felé –, egyre több sérülésem lett. Összesen ötször műtötték a térdeimet. Akkor, ott, már kezdték kicsit mondogatni, hogy lehet, már nem kellene folytatnom, mert annyit nem ér… De hát hajthatatlan vagyok!


Mivel mindketten ugyanabban a csapatban játszunk, tapasztalatból egyet tudok érteni ezzel a megjegyzésével. Érdekes látni, amióta velünk van, hogyan bontakozik ki és lesz egyre önfeledtebb, akár a pályán, akár a beszélgetésünk során. Meg kell említenem, Anita mellesleg egy visszahúzódó, többnyire csendes nő – nem az a fajta, akitől visszhangzik a terem, és mindig a középpontban van… Bár egy ilyen ént is képes volt felidézni a múltjából! Kérdésemre, hogy milyennek írná le magát kisgyerekként, vigyorogva válaszol.


Hát, kábé, anyám mindig azt mondogatta, hogy tíz fiú veszett el bennem – nevetünk fel mindketten, és magamban hozzá is teszem: az majdnem egy egész focicsapat! – Tettem is azért, hogy igaza legyen. Rengeteg sztori van, amiket a mai napig emlegetnek a tanárok…

És a sport miben változtatott rajtad? – kíváncsiskodok, hiszen ez pontosan egy olyan dolog, ami elsöprő erejű tud lenni egy fiatal életében. – Segített abban, hogy elkezdj komolyodni?

Igen – bólint nagyot, egyet értőn –, nagyon sokat segített. Rengeteg fegyelmet és alázatot tanított, és igazándiból általa kezdtem tényleg komollyá válni. Eleinte szétszórt voltam, nem vittem cipőt magammal, félpár cipőt vittem, nem vittem ezt, nem vittem azt. És emiatt nem játszhattam, nem tettek be a pályára… Ez motivált arra, hogy összekapjam magamat; játszani akartam. Így jutottunk el odáig, hogy játszottam NBI-ben is. Rengeteg helyre eljutottam a foci jóvoltából.



Mondhatjuk akkor – mutatok rá célzatosan –, hogy a foci egy olyan jellemformáló, ami segített neked felnőtté, a mostani éneddé válni?

Abszolút, és nem csak a foci, hanem maga a sport. Szóval, nem is tudnám sport nélkül elképzelni az életemet, de a jövőmet sem. Még szeretnék aktívan sportolni, és a gyerekeimnek is ezt szeretném tanítani: sportoljanak ők is, szeressék a sportot, a mozgást, mindegy, hogy milyen sportágat választanak! Úgyis a focit fogják – nevet fel vállat vonva.


És én vele nevetek, mert mindketten tudjuk, hogy ez a fajta labdamánia, úgyis rá fog ragadni a gyerkőcökre.



Mit jelent neked a foci?

Látom rajta, hogy ezzel zavarba hoztam. Nem olyan egyszerű egy ennyire könnyűnek tűnő kérdésre válaszolni. Igen, mind focizunk, akik itt vagyunk, és mindünknek fontos ez, de éppen ezért, magától értetődő. Annyira bennünk él az érzés, amit ad, hogy már el sem gondolkozunk azon, miért is csináljuk és mennyit ér nekünk: a csapatunk, a társaság, a heti edzések… Talán csak olyankor, amikor nem mehetünk fel a pályára – mert sérültek vagyunk, mert nem fér bele akkor éppen az időnkbe, és még sorolhatnám. Ilyenkor szembesülünk a hiányával.

Amikor fellépek a pályára – keresi a szavakat Anita –, hirtelen mindent kikapcsolok. Nem foglalkozok mással. A csapat van, én és a pálya. A labda… És én olyan boldogságot érzek, amikor labdát látok! Amikor tudom, hogy a fociról van szó… Ezt nem tudom megmagyarázni. Ezt át kell élni.

Igaza van. A pályán egyként küzdünk, egymásért, és semmi más nem számít.



Mesélsz nekem arról, milyen is összeegyeztetni ezt a hobbit az életeddel, és a gyerekneveléssel? Hiszen anya vagy.

Igen, van két kisgyerekem – lágyul el az arca azon nyomban. – Az egyikük novemberben lesz egy éves, a másik kilenc hónapos. A nagyobbik, ő kislány, Fanni, és örökbe fogadtuk. A kisebbik Zsombor, ő saját, és van egy tíz éves nevelt fiam is. Nehéz eljönni otthonról – ismeri el szórakozottan. – Akár edzést megyek tartani, akár én megyek edzeni, mert rajongok a gyermekeimért. De szerencsére annyira sok időt tudok velük tölteni, hogy ez a pár óra nekem is jót tesz, mint kikapcsolódás, meg a gyerekeknek is, mert ilyenkor az apjukkal vannak, akivel, sajnos, nem tudnak olyan sok időt tölteni. Úgyhogy ez több szempontból is hasznos. Meg hát ki kell pihenni és le kell vezetni a feszültséget valahol.

Fontosnak tartod, hogy a családanyák, a nők, találjanak maguknak egy elfoglaltságot, ami…?

Abszolút. Mert egy idő után bele lehet őrülni abba, ha valakinek csak a munka és csak a gyerek tölti ki az életét. Mindenféleképpen szükség van vagy a sportra, vagy valamire. Egy pár órában, valamivel ki kell tudni kapcsolódni.

Csak ugye – teszem hozzá –, nagyon sokan attól is félnek, hogy elhanyagolják a gyereket, ha mást csinálnak, vagy hogy nem segítenek a párjuknak… Nagyon sok nő, akár a fiatalabbak, azt mondják, nem fér bele a sport az életükbe. Hogyan lehet időben megoldani ezt?

Prioritás kérdése – szögezi le Anita habozás nélkül, és ez jogos. – Kinek mi a fontos. A sport nem csak arról szól, hogy kikapcsolj, és jól érezd magad. Az egészség szempontjából is nagyon fontos. Szerintem, hogy ha valaki tud a fodrászra, és még ki tudja, milyen apróságokra időt fordítani, akkor minden más csak kifogás, amivel megmagyarázza, hogy miért nem…


És például a férjed hogyan fogadja, hogy neked ez benne van az életedben?

A férjem is focizik – somolyog büszkén, és ez, azt hiszem, egy kis előnyt is jelenthet más párkapcsolatokkal szemben. Ami igazán sokat számít, az viszont egészen másban nyilvánul meg: – Mielőtt megszülettek a gyerekek, már akkor megegyeztünk abban, hogy a gyerek nem befolyásolhatja egyikünknek sem a sporttevékenységét, és hogy mindenféleképpen megoldjuk, hogy el tudjunk menni focizni. Direkt úgy alakítottuk, hogy amikor én megyek el edzésre, akkor ő vigyáz a gyerekekre, amikor ő van edzésen, akkor én vigyázok rájuk. Persze, sokszor van az, hogy valamelyikünk elcsúszik, vagy egy időpontban lenne a foci mindkettőnknek, de ezt is megoldjuk. Szerencsére nagy a család. Mindig jó kezekben vannak a kicsik, szóval nyugodt vagyok.

És egymásra is jut elég időtök?

Igen! Ez is egy olyan dolog volt, amit már a legelején megbeszéltünk. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy a gyerekek és mindezek mellett kettőnkre is jusson elég idő. Minden hónapban legalább kétszer elmegyünk egy közös vacsorára, moziba, valahová. Mindketten tanultunk az előző kapcsolatainkból és hibáinkból… Nagyon sok párnál látom azt, hogy annyira a gyerekre koncentrálnak, hogy egymásra nem marad idejük. Emiatt sajnos nagyon sok házasság akár válással végződik. Szerintem nagyon fontos, hogy kettőnkre is ugyanannyi idő jusson… Szerencsés vagyok, hogy ezt meg tudtam beszélni a férjemmel, és hogy ő is így gondolkozik. Mióta megszülettek a gyerekek, sokkal ideálisabban működik a kapcsolatunk, sokkal elmélyültebb, szóval valamit csak jól csinálunk.


Egy direkt kérdést is fel kell tennem ezt hallva: – Akkor azt tudod mondani, hogy a munka, a gyereknevelés, a foci – sorolom fel egyenként –, és minden mellett, kiegyensúlyozott az életed?

Anita rögvest rávágja, hogy igen. – Most az egyik legkiegyensúlyozottabb időszakomat élem. Az, hogy gyerekem legyen… nálam egy gyerekkori álom. Nagyon sokat vártunk a gyerekekre… Kisgyerekkorom óta foglalkozom velük, bébiszitterként, dajkaként dolgoztam. Van négy fiatalabb testvérem, jóformán tíz évesen belecsöppentem, mondhatni, az anyaságba, mert anyunak rengeteget kellett segítenem, de én ezt már akkor is teljes örömmel csináltam. Szerettem babusgatni a testvéreimet, és mindenben segíteni. A gyerekek abszolút közel állnak a szívemhez! Mint a foci…


Viszont egyszer már abbahagytad a focit… – jut eszembe Anita múltbéli döntése, ami az eddigiek olvasata után, meglepőnek tűnhet. – Mi történt?

Nem egyezett meg az értékrendemmel az, amit edzőként tapasztaltam a versenysportban – komorodik el az emlékektől. – Ezért döntöttem úgy, hogy mind a focit, mind az edzősködést abbahagyom. Magát a focit, azt hamarabb abba kellett hagynom az edzősködés miatt; folyamatosan akkor kellett volna pályán lennem, amikor mehettem volna edzést tartani. Ütötték egymást az időpontok. Csak akkor még annyira lelkes voltam, hogy fociedző lehetek, hogy inkább azt választottam és mellette járogattam el sportolni. 2015 környékén hagytam abba a focit teljesen, az edzősködést kábé mához két éve. Inkább már csak a haverokkal, a párommal jártunk el focizni… Akkor is, persze, megvolt a heti kettő, három alkalom, csak hát nem versenyszerűen. Nem voltak edzések, csak ilyen kis lityi-lötyi…


Tehát a fordulat, hogy játékosból edzővé vált, furcsa módon pont azt eredményezte, hogy végül, kénytelen-kelletlen, elfordult ettől a sporttól. Nehéz lehetett ez egy olyan nőnek, aki addig ideje és ereje nagyját beleölte az edzésekbe.

Miért kezdtél el egyébként edzősködni? Miért kanyarodtál efelé?



Szeretem a gyerekeket. Imádom a focit – válaszolja úgy, mintha a válasz kézenfekvő lenne –, gondoltam, ezt a kettőt tök jó lenne összerakni. Az elején nagyon jól ment, főleg, amikor nem komoly egyesületeknél voltam; ott nem volt meg ez a nagy elvárás a gyerekek felé… Ott hobbifoci volt. Elsősöket, másodikosokat, alsósokat edzettem. Ez volt a szívemhez nagyon közel álló. Amikor már nagyobbakat kezdtem el edzeni… Olyan nagy kényszer és nyomás volt a gyerekeken – amiket ők sem bírtak el! Akkor döntöttem úgy, hogy ez így mégsem lesz jó.


Most mégis itt vagy – mutatok rá mosolyogva. És Anita arca is újfent felderül. – Megint a focinál lyukadtál ki. Hogyan jutottál el végül az Amazonokhoz, ha egyszer úgy döntöttél, hogy a focis fejezetet lezárod az életedben?

A Facebookon. Egyre több ismerősöm like-olta, és akkor ugye mindig feldobta az oldal. Először, szerintem, még talán fociztam is, a vége felé lehettem, amikor lementünk egy meccs után megnézni az egyik Amazonos edzést. Már akkor is szimpatikus volt az egész. Olyan nyugodt volt a légkör, az edzés is összeszedett volt, a lányok is normálisak voltak. Mert ez is hozzátartozik a történethez – jegyzi meg komolyan;

Nagyon meg tud csúszni egy-két lány… Olyan stílust vesznek fel, hogy az már borzalmas. Amikor abbahagytam, ezért is gondoltam azt, hogy „na akkor soha többé foci”, és érdekes módon, sokáig nem is nagyon hiányzott. Na, és amikor terhes lettem – tör ki belőle a nevetés –, na akkor! Teljesen be voltam zsongva, hogy Úr Isten, labda, labda, labda! Azt a három hónapot, amit mondott az orvos, szülés után… Na én azt tudtam, hogy nem fogom tudni kibírni! Nem is bírtam ki; elkezdtem az egyik barátnőmmel beszélni, hogy akkor lejövünk ide, és megnézzük ezt az edzést. És végül elkezdtem a szülés után focizni a páromékkal, csak úgy gondoltam, ez nekem így nem elég. Mégiscsak hiányzott, ezért akartam adni egy esélyt ennek az Amazon Focinak. Hát, a barátnőm nem jött el végül, de én annyira akartam, hogy végül eljöttem egyedül is – pedig nem vagyok ilyen…


És annyira tetszett, már rögtön az első edzésen – villanyozódik fel. Éppen úgy, mintha csak most lett volna vége annak az első edzésnek. – A csapat, az edző! Teljesen más kultúra: a lányok, ahogy beszélnek egymással, ahogy az edzővel, vagy az edző beszél a lányokkal. Maga az, hogy itt valamilyen szinten azért ugye szűrve vannak a tagok; a próbaedzésen nem csak a játékos nézi meg az edzést, hanem az edző és a csapat is megnézi a játékost. Ha valakiről úgy érzi az edző, hogy nem illene bele ebbe a csapatba, ugye nem veszik föl. Hála ennek a rendszernek, nagyon jó kis csapat jött itt össze az évek alatt.

Egyedinek tartod ezt, ennyi tapasztalattal a hátad mögött itt, Magyarországon?

Abszolút egyedinek. – Ezen a válaszon sem kell töprengenie. Határozottan fejti ki: – Az egésznek a felfogása… Nagyon-nagyon szimpatikus, nem is találkoztam még ilyennel, hogy például, múltkor voltunk gyermekotthonban, hallottam, hogy megyünk állatmenhelyre, hogy rengeteg karitatív és egyéb program van szervezve. Ez nem csak a fociról szól. Lejön ide az ember, és tényleg egy közösségbe csöppen, ami magába szippantja. Bekerülsz, és utána el sem akarsz menni. Ez nálam nagyon betalált. Otthon vagyok.


És ez nem is túlzás. Hiszen: – Te lényegében itt játékos és edző is vagy. Végképp úgy érzem, hogy ennél leterheltebb nem is lehetnél, mégis boldognak tűnsz.

Igen… Nekem ez, maga a foci, hatalmas nagy örömöt ad, Úgy van beosztva az időm, hogy minden napra jut egy kis foci; a héten háromszor edzésre járok, kétszer pedig én tartok edzést. Szóval minden nap úgy tudok felkelni, hogy hú, ma is van foci! És tényleg, nekem ez olyan lendületet ad! Meg ugye a gyerekek, akik így feldobják a mindennapjaimat… Most több korosztályt is edzek. Alsó tagozatosokat, elsőtől ötödikig, ez a Panda Foci. – Tagadhatatlan: valóban akkor van elemében Anita, ha a kicsikről beszélhet. – Itt hátrányos helyzetű gyerekek vannak, kisfiúk és kislányok, és egy 8. kerületi iskolában vannak az edzések. Akadnak teljes mélyszegénységben élő gyerekek, állami gondozottak, és ez azért áll annyira közel a szívemhez, mert kiknek is lehetne jobban segíteni, mint nekik…?

– Van az Amazonon belül egy másik csapat, az U15 Utánpótlás, itt 2004 és 2007 között született lányok játszanak, tizenegy, tizennégy évesek. Még nagyon kevesen vagyunk, de szép lassan gyűlünk! Akik járnak, nagyon kitartóak, ott vannak minden edzésen. Van egy lány, akinek az időpont nem jó, így lehet, hogy másik csoportba fog járni – ez is nagyon szimpatikus – torpan meg egy pillanata –, hogy ennyi csoport van, és ennyi hely és idő; itt lehet váltani! Mindenki megtalálja az időpontot, hogy mikor tud menni edzésre, úgyhogy nincs kifogás. Szóval, szépen lassan építgetjük. Most voltunk egy iskolában, ahol próbaedzést tartottunk. Tizenhat lány jelentkezett, hogy meg szeretné nézni. Úgyhogy tartottunk egy órában egy próbaedzést, és reméljük, hogy legalább a jelentkezők fele úgy gondolja majd, hogy járni akar hozzánk.


Más szerepet kap az ember, ha edző, és megint mást, ha játékos. Egyszerre működtetni ezt a két dolgot viszont egyáltalán nem egyszerű; egyiket, másikat biztosan jobban szereti az ember. Anita erről így beszél:

Igazándiból nem vagyok olyan típus, aki mindig a középpontban van. És nem szeretek annyira beszélni sem, viszont a gyerekeknél teljesen más a helyzet. Játékosként nem akkora a szám, sokkal visszafogottabb vagyok, de mindenki próbál motiválni, már többet barátkozom, mint az elején. Nagyon jól érzem magam itt, nagyon szeretek itt lenni. Rengeteg csapatnál, az idősebb játékosokat nem feltétlenül fogadják be – teszi hozzá sóhajtva –, mert fiatalítanak… Itt viszont a csapat átlagéletkora inkább harminc.

Igen – bólintok nagyot –, mert itt, oké, hogy van versenycsoport, kettő is, de aki itt akar focizni, alapvetően azért jön, mert jól akarja magát érezni. Mozogni akar, társaságban lenni. És mi ezért vagyunk: hogy ezt megadhassuk bárkinek, aki nyitott rá.

Pontosan!


És itt be is kell fejeznünk. Érkeznek a társaink, az öltöző kezd feléledni: a csend helyébe lép a nevetés, a beszélgetés hangzavara. És elkap minket a hangulat: edzés lesz!

Legfrissebb bejegyzés
Korábbi bejegyzések