Őrület a pályán: az utolsó ember szemével

Interjú Török Tímeával, a Fehér csoport és a kapusok edzőjével, illetve a Pirosak (egyik) hálóőrével

Török Tímea több mint tíz éve áll a kapuban edzésről edzésre, meccsről meccsre. Épp úgy leterhelt, mégis boldog Amazon, edző és anya, ahogyan Anita, akiről előző blogunkban olvashattatok. Azonban lényeges különbség kettejük között, hogy Timi kapus; ő az utolsó ember egy meccsen, aki farkasszemet néz az ellenfél játékosával. Ő az, akinek a teljesítménye, egy bizonyos szempontból, döntő szerepet játszhat egy-egy mérkőzés során.

Ennek fényében, Timivel többek között arról beszélgettünk, mit jelent kapusnak lenni, és milyen érzés számára ebben a szerepkörben pályára lépni. Az interjúból kiderül, hogyan lett mezőnyjátékosból kapus; hogy a futball a génjeiben van; hogy mit jelent számára a csapat; továbbá az, hogy mit gondol hálóőrként a kommunikációról.

***

Képzeld el, hogy labdát vezetve fut feléd egy mindenre elszánt, harcias lány.

Egyedül állsz a kapuban, és te vagy az utolsó ember, aki megállíthatja őt. És amikor elrúgja azt a labdát, te nem hajolhatsz el, sőt mindent meg kell tenned azért, hogy a labda útját álld. Kézzel, lábbal, derékkal – ahogyan eléred. Csak érd el…

Mi van akkor, ha ezen az egy lövésen múlik a csapatod dobogós helyezése?

Mi van akkor, ha ezen az egy lövésen múlik, hogy kiestek-e a bajnokságból, vagy éppen megnyeritek-e azt…?

A kapusokat a külső szemlélő néha igencsak lebecsüli, vagy pusztán nem érzi át a felelősség súlyát, melyet a vállukon viselnek.

K.: Amikor kisiskolásként fociztam a fiúkkal, számomra a kapus egy olyan játékos volt a pályán, akiről annyit tudtam elmondani: ő marad ki a leginkább a játékból. Utáltam kapusnak állni. És ha beállítottak tesi órán a kapuba, úgy éreztem, büntetésben vagyok – magyaráztam neki óvatosan.

A reakció nem maradt el, Timi szemei kikerekedtek.

K.: De azt hiszem – folytattam kitartóan –, ez sokaknak lehet ismerős! Mindig az volt a benyomásom, hogy biztosan csak az akar kapus lenni, aki nem tud játszani, aki nem akar futni…

T.: Vagy csak nem tud! – szúrta közbe. Ekkor már kacagott.

K.: Igen! – oldódtam fel én is. – És úgy gondoltam, a kapusnak igazából csak percnyi, másodpercnyi villanásai vannak a többiekhez képest. Egyáltalán nem tudtam értékelni, mit jelent egy kapus a csapatnak. Ma már természetesen más a véleményem, de meg kell kérdeznem tőled, hogy anno te is így vélekedtél erről? Neked mi az első gondolatod, ha arról beszélünk: egy kapusnak mi a szerepe a pályán?

T.: Igazából azzal kezdeném ezt az egészet, hogy… – vett mély levegőt Timi. És látva tekintetében az elszántságot, tudtam, hogy nagyon sokat fog tudni mesélni. –Mezőnyjátékosként kezdtem, és én is úgy gondoltam, hogy egy kapusnak nincsen annyi dolga egy mérkőzés során, mint akármelyik másik játékosnak. Szülés után egy salgótarjáni csapatban kezdtem játszani. A férjem volt az edző, és megbeszéltük, hogy csak az utánpótlásnál leszek. Nagyon szerettem, futsaloztunk, 4 plusz 1-ben játszottunk. Ott viszont még nem volt meg ez a rombusz felállás, nem volt forgás, nem játszott mindenki minden poszton. Mi 2-2-es felállásban nyomtuk, és fixen hátvéd voltam.

Aztán Kira is megszületett, Timi pedig már két gyermeket nevelt otthon.

Ezt követően fordulópontot jelentett az, hogy kesztyűt húzott; hamar átértékelte azokat a „percnyi villanásokat”, melyek során védenie kellett csapata kapujában.

És hogyan lett hálóőr?

T.: Amikor kapuba kerültem, az egyáltalán nem azért történt, mert én voltam, úgymond, a „leggyengébb láncszem” – emlékezett vissza a történtekre –, hiszen előtte tanultam már annyit, hogy meglegyen az alaptechnikám. Amikor felkerültem Pestre a válásom után, véletlenül találtam egy csapatot egy ismerősöm által: a lánya a Xántus Gimnáziumban focizott, és elindultak iskolai kupákon, amik nem voltak korhatárosak. Felvetődött, hogy azért kapnak ki mindenhol, mert nincs egy jó kapusuk, hiába ügyesek mezőnyben. Így kerültem a képbe: beszélt az ismerősöm az igazgatósággal, hogy mi lenne, ha megnéznének engem? És ebbe bele is egyezett a tesitanár.

K.: És hogyan sikerült az első edzésed?

T.: Jól – mosolyodott el –, konkrétan arról szólt az egész edzés, hogy szinte többet voltam kint mezőnyben, mint a lányok. Kiskapukra játszottunk, és félpályáról is simán, belsővel be lehet rúgni azokat a labdákat, ha az embernek van egy bizonyos alaptechnikája. Az edzés felénél azt mondta a mester, hogy „tök jó, hogy jött ide a Timi, segíteni nekünk a kapuban, erre ő futkos kint, ti meg nézitek…” Érdekesen sikerült az egész. Aztán mikor kikerültünk egy ilyen nőnapi tornára 2008-ban, úgy emlékszem, ott a legjobb kapus lettem. Ez volt az első olyan torna, ahol a lányok nem utolsók lettek.

Ez pedig bebizonyította azt is, mennyit számít, ki és hogyan állja útját a labdának, és mit is jelent kapusnak lenni. Timi azelőtt sohasem tetszelgett a hálóőr szerepében, és talán az említett nőnapi meccs volt az első alkalom és tapasztalat, ami után büszkén öltötte magára a kapusok jellegzetes ruházatát.

K.: Szerinted mitől lesz jó egy kapus?

T.: Nyilván szükség van némi tehetségre, bár én nem tartom magam annak – jegyezte meg halvány mosollyal. – Szerintem a legfontosabb, hogy ne féljünk a labdától. Amikor Salgótarjánban fociztam, ott is egy idősebb hölgy volt a kapus. Bőven negyven felett védett, kesztyű és minden nélkül! És állítom, hogy a csapat legjobb játékosa volt! Eszméletlen, hogy miket védett, és belement mindenbe. Csak néztem, hogy „te jó Isten, hogy meri ezeket a dolgokat megcsinálni?” Na, most már azokat én is simán megcsinálom – mutatott rá a változásra. – Nem is tudom, hogy a félelem leküzdése csupán idő kérdése-e…

K.: Vagy csak megjön az ember önbizalma, miközben egyre több mindent kipróbál, és egyre több minden sikerül neki. A bátorság mindössze ahhoz kell, hogy újra és újra egy kicsivel átlépjük a határainkat, és egy kicsit jobban ki merjük magunkat próbálni az előző meccshez képest.

T.: Igen!

K.: Mi történt a meccs után?

T.: Azon a tornán meglátott egy másik csapat is engem – folytatta a történetet. – Elhívtak magukhoz, és ezzel indult el a budapesti foci „karrierem” – somolygott nosztalgikusan. – Bár én amúgy is budapesti vagyok, itt is kezdtem el focizni. Csak hát nagyon gyorsan anya lettem és lekerültem vidékre.

K.: De végig a foci közelében maradtál.

T.: Mindig azt mondom, hogy úgy érzem, mintha erre születtem volna – mondta végtelen örömmel. – Vannak nagyon régi fotóim, és már azokon is egy kapuban állok! Egy pöttyös labdával... A bátyám focista volt, ötvenszeres futsal válogatott. Nagyon ügyes volt, és az apukám is focizott, sőt a fiam is focizik. A génekben valahogy ez benne van. Én mondom, kis fekete-fehér képet képzelj el. Kint, a kertünkben, a telken, szerintem volt egy faház, meg kapuk, és ennyi. Mert a kapuk aztán kellettek! – tört ki belőle a nevetés. – Volt két kiskapu egy ilyen füves területen, és én ott álltam az egyikben… De hogy hogyan kerültem oda, vagy miért, mikor még szinte járni is alig bírtam…?!

K.: Oda szánt a sors is!

T.: De tényleg! Például, amikor vége lett a sulinak, tudod, mi régebben még délben hazamehettünk és a nagyszüleinknél ebédeltünk, mert a szüleink dolgoztak… Emlékszem, hogy ebéd után máris mentünk a Fradi pályára, Tamásnak, a bátyámnak az edzésére. És én már ott is szaladgáltam az elrúgott labdák után.

K.: Most viszont megállítani próbálod azokat, akik feléd rohannak egy labdával. Milyen érzés hálóőrként részese lenni egy csapatnak?

T.: Azt kell, hogy mondjam, talán itt, az Amazonoknál érzem először azt, hogy teljesen a csapat része vagyok, mint kapus. Persze, egyértelmű, hogy csapattag vagyok, de meg kell érteni, hogy ez nem attól függ, hány edzésen veszek részt. Azoknál a csapatoknál, melyekben annak idején játszottam, ha kikaptunk, például nagypályán, a Monor ellen, 10:0-ra, amint lejöttem a pályáról, a szurkolók azt mondták, hogy „a Timi volt a legjobb.” Akkor az nagyon jól esett, hiszen kaptam tíz gólt, tulajdonképpen folyamatosan szedtem ki a hálóból a labdát. De azt mondták, ha nem vagyok ott, akkor harminc is lehetett volna. Tehát, a szerep vállalása már ott is jó érzés volt számomra. De itt, ez az egész, valahogyan teljesen más. Többet ad. Mert régebben azt tapasztaltam, hogy megtartottuk az edzést, elmentünk a meccsre, letoltuk a meccset, pipa. A meccs előtt elmondták a negyedórás fejtágítást, mi, a kapusok, kaptunk kettő mondatot. De az, amit Gergő csinál... Neki köszönhető, hogy ez a csapat, valóban csapat.

K.: Mit gondolsz, mi a különbség? Itt miért tudod igazán csapattagnak érezni magad?

T.: Hála égnek, most már elég nagy létszámú edzéseink vannak, de mi nem csak edzéseken találkozunk. Együtt fejlődünk a pályán és azon kívül is, mert vannak közösségi eseményeink. Az egyetlen probléma az, hogy ezeken nincs ott az egész csapat. Erre szinte még soha nem volt példa, holott nálunk nagyon jó dolog, hogy lehet előre tervezni. Minden fel van építve, hónapokkal előre lehet tudni, hogy mit fogunk csinálni, hogy mikor lesz szabad hétvégénk. Az lenne a legfontosabb, hogy mindannyian megértsük, miért olyan fontos a csapatépítőkön, az eseményeinken való részvétel. Például, hogy menjünk el együtt meccset nézni. Nem nagy dolog, de sokat jelent. Ezért is érzem magam valóban csapattagnak: a pályán és azon kívül is részese vagyok a történéseknek, az edzéseken ugyanúgy dolgozom, mint a többiek, és megvan közöttünk az összhang a pályán. Kapom a visszajelzéseket is, amik ezt igazolják.

K.: Szerinted mivel lehet megalapozni ezt az összhangot a mezőnyjátékosok és a kapus között? Milyen jellemzőkre van szüksége egy kapusnak ahhoz, hogy egyben vezéregyéniség is legyen a pályán? Hiszen folyamatosan azt halljuk, hogy utolsó emberként, a hálóőrnek irányítania kell a csapatot.

T.: Igen, ez igaz. Mivel kapusként én vagyok az utolsó ember és én látom be az egész pályát, nagyon fontos az, hogyan kommunikálok a többiekkel. De van olyan kapus, aki nem elég határozott ahhoz, hogy irányítson, mert, mondjuk, még egyáltalán nem biztos abban, hogy jó-e az, amit mond… Itt vagyok én, lassan már 10 éve állok a kapuban, és még mindig úgy érzem, hogy a rutin és a hozzáértés nem feltétlenül van meg bennem ahhoz, hogy hátulról „osszam az észt...” Támadásnál biztos, hogy nem. A védekezés egy kicsit más; lehet látni, hol marad üresen egy ember, vagy a rombusznál hol és hogyan kellene állni. Ilyenkor próbálok szólni annak, aki rossz helyen áll.

K.: És mi zajlik le benned egy-egy meccs vagy edzés során? Az érthető, hogy fontos a kommunikáció, de te hogyan látod, milyennek kell lennie egy kapusnak éles helyzetben?

T.: Annak a híve vagyok, hogy nyugodtnak kell maradni. Bár a legtöbb kapus, akit én látok, idegbeteg – mondta Timi szemrebbenés nélkül, amin nevetnem kellett –, és őrült. A higgadtság azonban fontos, hiszen a csapatnak is nyugalmat és biztonságot adsz vele... A rossz benne az, hogy más kapus, ha sokszor lát ismétlődő hibát, a földhöz vágja a labdát, és üvölt, hogy mit kellett volna csinálni... Ebből a szempontból rossz az a fajta nyugalom, amit én képviselek, mert adott esetben tudom, hogy ki hibázik az orrom előtt, és – bár a csapat kapja a gólt (!) –, igenis szólnom kellene annak, aki ront. Ha az ember normálisan le tudja ezt kommunikálni, akár egy kicsit idegesebben is, lehet, hogy a következő alkalommal már odalép az a játékos, akire rászólt a kapus, és máris nem kap gólt a csapat.

K.: Mondd csak, mit értettél az alatt, hogy „őrült” kapusokat látsz leginkább?

T.: Krisz, mi mind őrültek vagyunk! – Beleélve magát az állításba, szinte felpattant ültéből. Nem bírtam ki vigyorgás nélkül. – Hát gondolj bele! Rohan az ember feléd egy labdával. És már csak egy méterre van tőled, és te tudod, hogy lőni fog. Erre mit csinálsz?! Nem elszaladsz, hanem beleteszed magad: a testedet, a melledet, a lábadat... Elé fekszel! Azért elég balesetveszélyes ez a történet. Gergő kéri is mindig, hogy kapusedzésen tanítsam arra a lányokat, hogyan védjék meg magukat. De hát, hogy védd meg magad?! – Ekkor már ő is vigyorgott, csak kínjában. – Hát nem tudsz felemelni egy pajzsot! Egy vetődésnél is eshetsz úgy, hogy megfájdul valamid. Ehhez kell egyfajta őrültség, hiszen a normális ember azt mondaná, hogy „na, innen most szaladunk”, de mi nem, mi nem szaladunk el. Vegyük például a bajnoki meccseket: ott eszünkbe sem jut, hogy ne adjunk bele mindent. Olyanokat is megteszünk, hogy amikor visszanézem a videót, csak fogom a fejemet, hogy „Jézusom!”

K.: Teljes önfeláldozás…!

T.: Igen, valami olyasmi. Viszont ez nem mindig jön ki belőlem. Úgy érzem, hogy edzésen 70% környékén pörgök, és ha jön a meccs, ott adok ki magamból mindent. Holott azt tanuljuk és halljuk, hogy az edzésekbe ugyanazt a munkát kell beletenni, mint egy meccsbe. Az edzésmunkából lehet építkezni, hiszen abból lehet kihozni a maximumot, amit aztán kamatoztathatunk a meccseken. Én ezt személy szerint már nem tudom így csinálni, talán a korom miatt, hiszen egy késő esti edzésen nem biztos, hogy mindent megteszek egy védésért, miközben egy meccsen, természetesen igen.

Ebből kiindulva, meg kellett kérdeznem Timitől, hogyan látja a jövőjét. Nemrég megkapta a fehér csoportot, ahol edzőként tevékenykedik. Emellett ő tartja a kapusedzéseket, és arra is energiát kell spórolnia, hogy a piros csoportban – mely versenycsoport –, hálóőrként helyt álljon a legfontosabb meccseken.

T.: Úgy érzem – sóhajtott fel, és tudtam, hogy olyasmit fog mondani, amit nem szívesen fogok hallani tőle –, itt, a piros csoportban a vége felé járok. De tervezem, hogy majd másik Amazonos csoportban folytatom. Ez a legjobb ebben: több szinten és több csoportban van lehetőség focizni. Az NB2-es cél, igenis legyen a fiataloké, a huszonéveseké. Magamról pedig annyit, hogy már nem tudom, meddig bírja a szervezetem. Reggel felkelek, és elmegyek dolgozni, mint pénzügyes-gazdaságis. Ott vagyok 4-ig, aztán hazamegyek, és diákokat korrepetálok matekból. Most nagyon sok érettségizőm van, jó esetben végzek negyed hétkor, rossz esetben hétkor. És fél nyolcra már itt vagyok, mind az öt nap, megállás nélkül. Heti háromszor az edzéseink miatt, heti kétszer pedig a fehér csoportom miatt.

K.: Érthető, hogy mindez rendkívül fárasztó… Mégis motiváltnak tűnsz. Milyen érzés, hogy van egy saját csoportod?

T.: Az elején egy kicsit féltem tőle – vallotta be –, hiszen ez nem egyszerű. Már csak azért sem, mert oda kell állnom a lányok elé. De talán láttam már annyi edzést, és tanultam annyit, hogy erre a lehetőségre igent mondhassak, illetve a 2000-es évek elején, vidéken, D licences edzőképzést végeztem el. Igaz, ezt ma már hivatalosan nem fogadják el, de a sikeres tanfolyam elvégzése után egy salgótarjáni általános iskolában alsós fiúkat edzettem. Szóval, úgy gondoltam, hogy újra megpróbálkozom az edzősködéssel. Emellett – hajolt oda hozzám suttogva –, nagyon szerettem volna én is stábtag lenni. – Kuncogni kezdtünk. – Főleg, mert nem tudtam, mi lesz, ha abba kell hagynom a kapuskodást. És ettől az egésztől, az Amazonoktól, nem akartam elszakadni. Ez egy jó lehetőség. Imádom a fehéreket, a hozzáállásukat...! Úgy érzem, ők is szeretik az edzéseket. Szívesen jönnek, sőt az sem bánt, ha éppen kevesebben vagyunk. Hiszen sokkal többet tudnak labdához érni, sokkal jobban tudok az egyénekre figyelni, plusz lehet kiskapura is játszani. Nagyon szeretem a kiskapuzást, hiszen sokkal nagyobb technikai ügyesség kell hozzá, mint a többi feladathoz. Jobban lehet fejlődni kiskapus gyakorlatokkal. És tudod, kezdek belejönni ebbe az edzősködésbe: sokkal lazább vagyok, sokkal felkészültebb, mint az elején. Akárhány éves is vagyok, van hová fejlődnöm. Csak most már nem feltétlenül a kapuban... Most már sokkal inkább az a célom, hogy azoknak segítsek, akiket edzek, és akik majd a helyemre kerülnek.

Mert az utánpótlás adott.

A fehér csoportot Timi készségesen, töretlen lelkesedéssel építgeti – miközben ő maga is folyamatosan tanulja azt, hogyan válhat egyre jobb edzővé.

A kapusedzéseken pedig olyan lányok nevelkednek a kezei alatt, akik hozzá hasonlóan, megtalálták a motivációt és a szépséget a kapuskodásban, és értékelik e szerep minden őrültségét.

Mert annak, aki kapusnak akar állni – egy kicsit bizony őrültnek kell lennie… 😊