Egy igazi Amazon, aki még 40 felett is „legyalulja” a pályán az ellenfeleket

Az első találkozás a labdával, ki ne emlékezne rá, az oviban vagy az általános iskolában. Bár valljuk be, hogy a lányoknál nem ez a jellemző. Aztán valahogy a focipálya mellé kerülünk, majd a pályára lépünk, és onnan már nem is akarunk mást, csak győzni! Legyőzni az ellenfelet, önmagunkat, és talán az előítéleteket is:

„Női foci? Ugyan, hagyjuk már.”

De mi nem hagyjuk, ezért vagyunk Amazonok!

Egy közösség, ahol 40 felett is úgy lehet sportolni, hogy közben nem a szenvedés jut eszünkbe, és nem az, hogyan szabaduljunk meg a felesleges kilóktól, hanem csakis az, hogy jól érezzük magunkat!

Nekem már az első edzés is nagy élmény volt: felnőtt fejjel labdába rúgni, te jó ég, újra élek! És amikor megláttam a csapattársakat… Hűha, nagyon jók! Az egyikük különösen. Igazából nem is azért, mert hibátlan volt a labdakezelése, hanem mert minden mozdulata azt sugallta, nincs lehetetlen labda.

dr. Pukli Veronika (44, jogász) kérdezte meg először tőlem, hogy mit keresek itt az edzésen, hogy miért jöttem? Úgy gondoltam, hogy majdnem 5 év távlatából én is felteszem neki ezt a kérdést. :) Vera szívesen válaszolt, rá jellemző módon megfontoltan és mosolyogva forgatta vissza az idő kerekét.

Mikor ismerkedtél meg először a focival és mikor az Amazonokkal?

A focival az Amazonoknál ismerkedtem meg 2016. márciusában, és ez azért is volt különleges számomra, mert annak előtte – bár az életemben a sport mindig is jelen volt – csapatsportot soha nem „gyakoroltam”.

Hogy viszonyul a környezeted, a család, a barátaid, a kollégáid, hogy te focizol?

Alapvetően csodálkozónak, de lelkesnek, támogatónak és érdeklődőnek mondhatók a családtagjaim és a kollégáim a futballozásban megnyilvánuló sporttevékenységem iránt, a barátaim egy részének viszont ez magától értetődő, hiszen együtt rúgjuk a pályán a bőrt.

Téged mi motivál a pályán?

A pályán, edzés vagy mérkőzésjáték közben az edző- vagy csapattársakkal való együttműködés, a támogató közös munka vezérel, játék közben pedig természetesen a szabályos küzdelem, illetve a győzelem motivál, a minél jobb eredmény elérése. Az edzés másfél órája számomra a teljes kikapcsolódást is jelenti, amely az életemben segít az egyensúlyt megtartani, és erőt ad a munka és az élet kihívásaihoz.

Mennyire követed a női labdarúgást, azon belül is a teremfocit?

A női labdarúgást csak az Amazonok keretein belül követem, lelkes szurkolója vagyok bajnokságban induló csapatainknak, amelynek, ha lehetőségem van rá, személyesen és dudaszóval is hangot adok a lelátókról.

A foci mellett mit sportolsz, csinálsz még szívesen?

Fiatalkoromban sok évig karatéztam, aztán a kondícionáló jellegű testmozgás több fajtáját kipróbáltam. Jelenleg a foci mellett, ha időm engedi, szívesen járok konditerembe, már csak azért is, hogy tudjam tartani a fiatalabbakkal az iramot a pályán, illetve kerékpározok, kirándulok. Szeretek társaságban lenni, és szerencsére olyan emberekkel hozott össze a sors, illetve az Amazonok, akiket büszkén – és remélem még sokáig – nevezhetek barátaimnak.

Kinek és miért ajánlanád a teremfocit?

Olyannak ajánlanám a teremfocit, akit nem lep meg, ha rövid idő alatt, kis helyen elfárad, szeretné erő- és állóképességét fejleszteni, alakját formálni, koordinációját fejleszteni. Aki nagy izmokra vágyik, nem lesz szerencséje, a sok futás inkább szálkásít, de olyan szívóssá tesz, amely kívülről nem is látszik. Megtanít együttműködni, a másikat segíteni, a társért mindent megtenni. Meccs közben olyan küzdelmeknek lehet részese az ember, mint egy valóságos csatában, ahol az életünkért éppúgy, mint a társunkért küzdünk. Persze, mindezt alapvetően békésen és sok-sok jókedvvel, amely az edzések állandó velejárója.

Mi a legkedvesebb élményed a focival kapcsolatban?

Nehéz kérdés, hogy mi volt a legkedvesebb élményem a focival kapcsolatban. Sok kedves emlékem van, de ha egy dolgot lehetne csak felidéznem közülük, akkor az a következő lenne: az első Amazonos edzőtáborban az egyik edzésen olyan lánnyal kerültem párba az egyik gyakorlathoz, aki nagyon ügyes volt (azóta is verseny játékos az Amazonoknál), én pedig borzasztóan ügyetlen voltam hozzá képest. Gondolom, ő is első pillantásra felmérte az erőviszonyokat, és azt gondoltam, a cselezős gyakorlatnál a labdát érinteni sem fogom tudni, nemhogy elvinni mellette. Persze, hogy sokkal ügyesebb volt, de én próbálkoztam, és ő olyan módon segített, hogy visszavett a tempójából és akkor egyszer csak sikerült kicseleznem és elvinni mellette a labdát. Ekkor pedig, ahogy elléptem mellőle, hátulról, de tisztán hallottam a hangját, mikor ennyit mondott: „Ez az, szép volt!” Ez az egyszerű, biztató mondat nagyon sokat jelentett nekem egy haladó játékostól, megtehette volna, hogy esélyt sem ad a gyakorlat során, ehelyett megadta a lehetőséget, hogy magam jöjjek rá a mozdulatra, tempóra, és végül sikerrel járjak. Igazi segítő, támogató, tanító hozzáállás, amiért azóta is hálás vagyok neki. Azt hiszem, Amazonnak lenni kicsit ezt is jelenti.

Ez így van, hiszen ma már te magad is egy „tanító” vagy.

Megtisztelő feladatként előbb a kezdő narancs csoport, aztán az abból kiváló zöld csoport csapatkapitányi tisztségével bíztak meg. E feladat kétségkívül némi adminisztrációs munkát is igényel ugyan, de szerencsésnek mondhatom magam, mivel a csoportba tartozó játékosok mind a múltban, mind a jelenben kivétel nélkül remek emberek, kedvesek, együttműködők és segítőkészek, amellyel az én csapatkapitányként ellátandó feladataimat is nagymértékben segítik. Mondhatnám úgy is, hogy jellemük és hozzáállásuk az én sikerem kulcsa is egyben. Nem is kívánhatnék náluk jobbat, legfeljebb többet! :)