Versenycsapatainkról 2/2.: Amazon Foci SE I. (Kék csoport)

Folytatva a versenycsapatainkról szóló blogot, ez alkalommal a Kék csoportról beszélgettünk Kovács Tündével (Kovi), az edzőjükkel.

Szerinted mi a legnagyobb különbség a két versenycsoportunk között?

A legnagyobb különbség az edzések számában van. A kéknek két edzése van hetente, a pirosnak három. Teljesen más dolgot csinál a két csapat. Nagyjából ugyanazt az elvet követjük abban, hogy mi az, amit oktatunk, de más szinten tesszük ezt. Ez igaz a narancsra, a fehérre, a kékre és a pirosra is. Ezek a csoportok egymásra épülnek; mások az elvárások, a szabályok, amik abban segítik a játékosokat, hogy minél ügyesebbek legyenek.

A kék egy olyan csapat, amely jelenleg a Pest megyei bajnokságban szerepel (Amazon Foci SE I. névvel), ott, ahol a piros is, de nekünk az a célunk, hogy a tisztes helytállásunk meglegyen, és amit tudunk, azt ki tudjuk adni magunkból.

A két csapat között az alapvető különbség az, hogy bár mindkettőben igazolt játékosok játszanak, a kék egy picit lazább a pirosnál. Ezt az edzésszám is mutatja, és az is, ahogyan magát az edzést csináljuk, vagy ahogyan a játékosok állnak a játékhoz, az edzéshez, a focihoz.

Nagyon sok olyan játékos van a kékben, aki még soha életében nem volt ezelőtt igazolt játékos, sőt nem is sportolt máshol. Emiatt vizsgadrukkal, lámpalázzal küzdünk a meccsek előtt, bár egyre jobban le tudjuk győzni ezt az érzést. Vannak persze olyanok is, akik szerepeltek már nagypályán, háromnegyed pályán, vagy másik sportágakban: ők nagy segítséget nyújtanak azoknak, akik kevésbé rutinosak. A lelkesedés, a küzdeni akarás mindenféleképpen megvan ebben a társaságban is; ami miatt nagyon kedvelem őket, az az, hogy nem kell sorversenyt csináltatnom velük - bármilyen feladatot is kapnak, ők maguk csinálnak belőle versenyt.

Mit vártok a jövőtől? Milyen céljaitok vannak? És lelkileg, fizikailag, vagy éppen mentálisan, hogyan hat a lányokra a bajnokság, a versenyhelyzet, a kihívás?

Ők nagyon nagyon sokat szeretnének játszani, focizni és megmérettetni magukat. Mi maradni szeretnénk ebben a bajnokságban, ahol most vagyunk. Úgy gondolom, ennek a csapatnak, ez a szintje. És lassan meglesz a meccsrutinunk is, a következő szezonnak pedig már talán úgy mehetünk neki, hogy az Egyesületen belül azt mondjuk majd: megcélozzuk magunknak az elsőtől a hatodik hely valamelyikét. Ez attól is függ, mennyi induló lesz a bajnokságban, milyenek lesznek az ellenfelek, mert anélkül természetesen nem fogunk célt kitűzni, hogy nem tudjuk, mi az, amivel szemben állunk. A következő évtől kezdve már lesznek elvárások: magunkkal szemben is, és az Egyesülettől is. De ez az első év egy próba év, a játék öröméről szól, és arról, hogy láthassuk, hol tartunk, és miben kell fejlődnünk.

Hogyan éled meg edzőként, miként szerepel a csapatod? És ők?

Vegyesek az érzések. Mindenki máshogy éli meg, és mindenki mást él meg. Én a pálya szélén máshogy látok dolgokat, ahogyan ők a pályán is másképp látják akár ugyanazt a szituációt. Mindig azt szoktam nekik mondani, hogy nem zavar és nem érdekel, ha kikapunk - csak kapjunk ki úgy, hogy bennünket verjenek meg, ne pedig mi verjük meg saját magunkat! Más az, amikor úgy kell összeszedni egy társaságot egy meccs után, hogy kaptunk nyolc gólt, és rosszul játszottunk, és más az, amikor jól játszottunk, de az ellenfél jobb volt nálunk, és ezért kaptunk ki.

Nekik is tanulniuk kell még, mindezt hogyan dolgozzák fel, és utána hogyan álljanak a következő meccshez, és nekem is tanulnom kell még azt, hogyan kommunikálok velük erről. Lavírozni kell az eredmények, a játékosok között; mindenki más. Ugyanakkor együtt nyerünk, és együtt veszítünk. Az edzéseket is együtt csináljuk, a meccseket is. És ennek a kalandnak én nagyon örülök, nagyon élvezem, és azt gondolom, hogy a lányok is. Csinálják, ugyanolyan lelkesek, mint voltak, és csak még többet akarnak!

Lényeges dolog itt arról is beszélnünk, hogy ez nem egy fiatal társaság. Itt a kékben nem tizennyolc, tizenkilenc, hanem huszonöt éves korútól a negyvennégy éves korúig vannak játékosaink. Volt, aki harminchárom évesen döntött úgy, hogy ő nekiáll focizni… És most egy olyan csapatban, egy olyan bajnokságban játszik, ami az ő szintjének, azt gondolom, maximálisan megfelel. És Ő ezért megtesz mindent! Amikor egy negyven éves játékosodnak odaadod az igazolást, és azt mondja, hogy neki ez volt a gyerekkori álma, és picit könnyes a szeme, az rendkívül jó érzés. Hiszen boldog… Hát, ez egy ilyen kis társaság.

Mit gondolsz, van rivalizálás a kék és a piros között?

A piros részéről semmiféleképpen nincs. A kék részéről annyi van, ha ők bármikor találkoznak a piros csoporttal, az nekik egy kihívás. Nem rivalizálásnak mondanám, mert a kettő nem tud rivalizálni egymással, és nincs egymás ellen. Ez egy olyan szituáció, mint amikor a kis tesó örül annak, ha egyszer le tudja győzni a nagy tesót. De így, hogy a piros három edzéssel megy, a kék kettővel - és ez már így van egy éve -, a piros lépett egy olyan nagy szintet, hogy nekünk nagyon nagy bravúr kellene ahhoz, hogy megszorítsuk őket, netán megverjük. De bennünk van az, hogy “mutassuk meg nekik” és ne hagyjuk azt, hogy nagyon megverjenek minket…

És Te magad hogyan éled meg azt, hogy a kékben edző, a pirosban pedig játékos vagy? Más a két közösség, mások a célok, a nyomás, a hangulat…

A megélése jó, és elég jól el tudom különíteni egymástól a két dolgot. Igyekszem ott lenni, és minden edzésen én is megfelelni a pirossal szembeni elvárásoknak. Sokat tanulok, mint játékos és mint edző is… Amikor hazamegyek és átgondolom, mi volt az edzésen, már edzőként gondolkozom: mit miért és hogyan csináltunk, mit próbáltatnék ki a kékekkel, ami nekik is menne, vagy nem menne, de akkor meg pont azért! Egy olyan edzőnk van a pirosban, aki maximálisan tisztában van a futsalnak minden csínjával-bínjával. Ez is segít abban, hogy el tudjuk, tudjam különíteni az edzősködést a játékos szereptől. A piros csapatnak az edzője nekem mindenféle szinten egy mentorom, és nagyon ért ahhoz, amit csinál. Ha csak a 10%-a lenne annak a fejemben, ami neki a fejében van ezzel a játékkal kapcsolatban, akkor életem végéig tudnék belőle élni.

Képzelj el egy olyan lányt, aki szerinted a kék csapatba pontosan beleillene - milyennek írnád le őt?

Az lenne a legjobb, ha olyan játékos lenne, aki rendelkezik valamilyen sportmúlttal. Ha jó a labdaérzéke, az sem baj. Ha úgy látjuk, jó képességű, nem zavar minket az sem, ha még sohasem volt leigazolt játékos, vagy sohasem focizott ezelőtt.

Olyan emberre gondolok, akinek van hetente minimum egy, de inkább kettő szabad estéje, amit a focival szeretne tölteni. Legyen elkötelezett a sport és a foci iránt. Ez a bajnokság 6-8 fordulós, azokon a hétvégéken tudja azt mondani, legalábbis több mint a felénél, hogy ő ezt be tudja vállalni, tud és akar küzdeni egy csapatért, egy társaságért. Nagyon tudom díjazni, ha valaki lojális; akarjon hozzánk tartozni!

Ez a társaság szeret bevonni embereket maga köré, egy csapattagot sem hagynak az éterben lógni; programokat csinálnak, jönnek-mennek, bolondoznak egymással. Az öltözői hangulat nagyon jó. Olyannak képzelem el a hozzánk csatlakozó lányt, aki szeretne csiszolni az eddigi futsal-tudásán. De az sem baj, ha eddig kispályán vagy nagypályán focizott…

Valóban. Mert nálunk eddig sem az számított, hogy ki honnan jön, milyen képzettséggel csatlakozik hozzánk, esetleg hány évesen jutott eszébe a “focizhatnék” ötlete.

A kék csapat úgy ad lehetőséget a versenyzésre, egy egyéni és csapat szintű megmérettetés-sorozatra, hogy azt bárki szabadon élvezheti; könnyedén megtalálhatja a helyét a keretben és a pályán egyaránt.

Hiszen, ahogyan azt Kovi is mondta, nincs más dolga, mint hogy:

Akarjon focizni, akarjon egy csapathoz, egy jó Egyesülethez tartozni, és azért tegyen meg mindent.