Egy Örökmozgó öröme, azaz miért tölt fel minket az aktív pihenés?

Keltél már fel te is úgy, hogy túlaludtad magad, és fáradtabb voltál, mint valaha?

Voltál már szüntelenül éhes, pedig csak innod kellett volna?

Valamiért, mintha néha képzavarban lennénk, és összekevernénk az érzéseinket, hogy mit akarunk és mire van szükségünk, sőt éppen az ellenkezőjét tesszük annak, amit reggelente, naponta vagy havonta a fejünkbe veszünk.

Az anyukám minden egyes munkanapja után fáradtan szemez az ággyal, miközben pár naponta, vagy havonta arról mesél, milyen jó volna együtt sétáltatni a kutyát a parkban, az erdőben, hogy milyen jó érzéssel töltené el, ha képes lenne futni, mozogni,... de nincs ereje, és az egészet a korára, és a munkájára fogja. Valamiért így könnyebb. Könnyebb csak úgy beszélni róla, és visszanézni az ágyra, a kanapéra, a tévére, a tétlen nyugalomra. A pihenésre, ahogyan ő mondja.

Ezt nevezzük passzív pihenésnek.

De az anyukám azokon a napokon mosolyog a legtöbbet, amelyeken mozog. Kint, a kertben játszva a kutyával, vagy kertészkedve apával. Olyankor nyugodtabb és sokkal fesztelenebb, mint bármikor máskor, amikor a kanapét és a tévét választja. Azt hiszem, ezeken a napokon egyensúlyban vannak a vágyak és a tettek. És a test megpihen, a maga nyakatekert módján; oldja a görcseit, életre kelti a munkától beállt izmait, átmozgatja a rozsdásodó csontjait. Kiszellőzteti a tüdejét, elhasznált levegőként fújva ki a stresszt. Jól hangzik, nem…? Meghiszem, és némi sport valóban csodákra képes, és csodálatosan felfrissíti az elmét.

Tehát, az már nem is akkora csoda, ha azt mondom, ezek a napok színesebbek és szebbek a többinél. És ilyenkor kicsit jobban kikristályosodik, miről próbál beszélni velünk a testünk, hogy mit és miért érzünk vele kapcsolatban. Ha pedig az aktív pihenéstől jobban érezzük magunkat, és jobban is telik a napunk, miért nem csinálunk belőle rendszert...? Miért olyan nehéz rávenni magunkat újra és újra az edzésre, és miért egyszerűbb a kanapét választanunk a természet, vagy egy terem helyett, ami megadja a teret a mozgáshoz? Miért hazudunk saját magunknak arról, hogy mire van időnk és mire nincs?

Az anyukám, amikor kisebb voltam, az apukámmal együtt, állandóan mozgott. És mi, a tesómmal, mentünk velük; ki, a szabadba, focizni, korizni, kerékpározni, és az egész világ olyan szabadnak, olyan örökmozgónak tűnt, és ez egy jófajta fáradtságot adott nekem a nap végére. Anyáék, végül is, valamit jól csináltak, mert azóta sem álltam meg. Talán erről sem szabad megfeledkezni, legalábbis, én nem akarok: szülőként, egyszer, majd nekem is példát kell mutatnom arról, hogy sportolni jó, és boldogságot jelent. Nem kell versenyezni, nem kell olimpikonnak lenni. Elég csak megtalálni a boldogságot benne, akármit is jelentsen ez, akármelyik sportágban.

Az én boldogságom a fociban van…

És nagyon hamar megtanultam, mekkora a különbség a passzív és az aktív pihenés között. Mind a kettő rendkívül fontos, ennek ellenére, erről terelődik el a figyelmünk a legkönnyebben, miközben rohanunk hétköznaponta a munkába, eseményről eseményre, egyik bajt a másik után megoldva, téblábolva a személyes és az egyéb problémáink labirintusában, mintha vékony jégen járnánk, éjt nappallá téve.

Természetes hát, hogy holtfáradtak vagyunk. Az első osztályos gyerek is hulla fáradt, és Isten bizony, nehezebb a táskája, mint az enyém mostanában. Az ötödikes gyerek is szerelmi bánattól szenved, és hiszi, hogy az egész világ kínját hordozza a szívében. És a gimisnek az egyetemi felvételi ugyanolyan nyomással jár, mint a harmincasnak egy létfontosságú állásinterjú… És hallottam már válásról negyvenesek között, kirúgásról ötven fölött, évtizedes munkaviszony után. Igen, mind átkozottul kimerültek vagyunk, és tapasztalatok ide vagy oda, még mindig képesek vagyunk (korunktól függetlenül) olyan triviális érzeteket összekeverni, mint hogy éhesek vagyunk, vagy szomjasak-e…?

Lehet, hogy ez egy elhanyagolható apróságnak tűnik a jéghegy csúcsán, de olykor azt sem tudjuk eldönteni, hogy feküdni akarunk-e, vagy futni, hogy egy ágyra van-e szükségünk, vagy a mozgásra. Ugyanakkor az utóbbi óriási mértékben változtat és javít a lelki világunkon, a fizikai és a mentális egészségünkön, ha áldozunk arra időt és energiát, hogy egyensúlyban tartsuk ezt.

Az csak ráadás, ha egy annyira fantasztikus és egyedülálló közegben sportolhat valaki, mint az Amazonok.

Egyedülálló, mert minden korosztálynak szól, azaz neked is.

Egyedülálló, mert csapatban, társaságban, barátokkal mozoghatsz, és ettől csak még szélesebb az a bizonyos önfeledt mosoly.

Egyedülálló, mert nem kell vért izzadva versenyezned és bizonyítanod, hiszen ez egy olyan Sportegyesület, ahol elsősorban önmagadat kell legyőznöd, és hidd el, ebben mindenki csak támogat itt téged.

Egyedülálló, mert ha mégis csak versenyezni akarnál, lehetőséged van erre, hiszen már az utánpótlás korosztálytól kezdve nevezünk csapatokat a női futsal bajnokságokba.

Egyedülálló, mert olyan értékrendet képviselünk, ami büszkévé teheti a dolgos karrierista nőt, az anyát és a lányát, a tinédzser diákot, és a munka világába belecsöppenő fiatalt egyaránt.

Akármilyen életet is élünk, és akárhogyan is kezeljük a problémáinkat, szerintem egyvalami közös bennünk. A pályán nincsenek problémáink. A pályán egyenlőek vagyunk, és miután vége az edzésnek, sokkal boldogabbak vagyunk, mint előtte voltunk. Azt mondják, huszonegy napot vesz igénybe az, hogy valaki bevezessen egy szokást az életébe, és kilencven napot, hogy a szokás az életmódja részévé váljon, sőt formálja azt.

Kilencven nap alatt vajon hány foci edzésen vennél részt? Vajon hány barátságot kötnél nálunk? Mennyivel lennél fittebb, egészségesebb, és boldogabb...? Büszke lennél a lányodra, ha csatlakozna hozzánk? Vagy ha anyaként eljönnél te magad, büszke lenne rád a család, látva azt, milyen sportos lettél? Büszke lennél magadra? Vajon hogy éreznéd magadat a mostani énedhez képest?

Lehet, hogy néha úgy érezzük, a hetek négykézláb vánszorognak, holott az évek mintha csak úgy repülnének. És miközben minden változik, valamiért,... mintha semmi sem változna úgy igazán. Talán ez néha így is van, még ha nem is akarjuk elfogadni. Viszont a testünk változik, évről évre. És ha karban tartanánk, ha megmozgatnánk… Talán egyvalami megváltozna a lelkünkben és a fejünkben is: a világ kicsit élénkebb, kicsit színesebb lenne.

Amolyan örökmozgó.