Beszélgetés Ágotával, hallássérült játékosunkkal


Általában nehéz dolga van annak, aki egy adott közösségen belül, bármilyen értelemben véve is kicsit “más”, mint a többiek. A teremben viszont mindannyian ugyanazt a játékot űzzük, ugyanolyan mezben. A foci összeköt minket, és ismételten bebizonyosodik, mennyire igaz, hogy a pályán mindenki egyenlő.


Molnár Ágota (41) tavaly szeptember óta a játékosunk, hallássérültként rúgja a bőrt. Futsalozott a narancs csoportunkban, majd februárban csatlakozott a zöldekhez.


Krisz: Hogyan kezdtél focizni?


Ágota: Először a Hallássérültek Sport Klubban fociztam, 2004-től egészen 2018-ig. Utána sajnos megszűnt ez a lehetőség, keresnem kellett más helyet, ahová bekerülhetek, de azok, amiket találtam, nem voltak szimpatikusak... Aztán a Facebook-on találtam rá az Amazon Focira, és az egyik barátnőm ötlete volt, hogy próbáljuk ki.


K: Akkor azóta együtt fociztok nálunk?


Á: Nem, ő sajnos nincs itt. Egyedül neveli a lányát, nehezen oldotta volna meg. Emiatt az volt bennem, hogy hűha, egyedül maradtam, de mindegy volt, mert megtaláltam végre azt, amit kerestem. Nem hagyhattam itt!


Már elsőre nagyon tetszett nekünk minden. A közösség is, hogy nemcsak fiatalok, hanem anyukák is vannak. Én nem akartam már olyan nagyon fiatalok közé kerülni, inkább a saját korosztályommal szerettem volna sportolni, és mivel itt vegyesen vagyunk, ezt sikerült megtalálnom.


K: Ezek szerint a beilleszkedés és elfogadás sem neked, sem a többieknek nem okozott problémát?


Á: Nem, ez senkinek sem.



K: Elmesélnéd, hogy ez más helyeken, iskolákban, a tanulmányaid során hogyan nézett ki, és mit jelent az, hogy hallássérült vagy?


Á: Az egyik fülem nem hall egyáltalán, a másikkal csak hallókészülék segítségével hallok. Ez születésem óta így van, örököltem. Anyukám és apukám hallássérült, a testvéreim is, nagymama, nagypapa, mindenki. Ez genetikai eredetű nálunk.


Egy évig jártam gimnáziumba, nem éreztem jól magam. Aztán átmentem Szakközépiskolába, mert szóltak, hogy szeretnének indítani hallássérülteknek osztályt.

Először csak ketten voltunk hallássérültek a hallók között, és ugyan mondtam, hogy szájról olvasok, a tanár befordult a tábla felé, és elkezdett magyarázni. Semmit nem tudtam leírni. Az volt a szerencsém, hogy a mellettem ülő padtársam kitalálta, hogy indigó papírra fog írni. A másolatot nekem adta, kedves volt, ezt így csináltuk.

Volt egy tanár, aki tudott jelelni, az nagyon jó volt! Beszélt, és közben jelelt. Voltak azért nehéz évek, de sikeresen elvégeztem a szakmát, érettségivel.


K: Nálunk milyen indíttatásból kezdtél focizni? Kizárólag hobbiból, hogy mozoghass?


Á: Régebben nagyon sokat versenyeztem, sokszor utaztunk a Hallássérültek Sport Klubbal. Ide inkább azért jöttem, mert hiányzott a mozgás. Gyerekkorom óta focizok, ez bennem van, nem tudok csak úgy pihenni a munka után.


Persze, versenyezni nem nagyon szeretnék már, még úgy sem, hogy megvan bennem a versenyszellem, illetve egy idő után már a gyerekek is mondogatták, hogy „anya, már megint utazol”… Szóval inkább hobbi.


K: A gyermekeid hallók, vagy örökletesen hallássérültek? Sportolnak?


Á: Hallók, ez valószínűleg a párom vérvonalából ered, mert a családjában mindenki halló. Ő egy betegsége után lett hallássérült.


A fiam focizott, majd abbahagyta. Kamaszkorban van, most nehéz vele. A kisebbik lányom kézilabdázik, meglátjuk, mi fog ebből kisülni. Mi nem erőltetjük, hogy legyenek sportolók. Döntsék el szívből, mit szeretnének.


K: Arra hogyan reagáltak, hogy amazonos lettél?


Á: Elfogadták. Úgy álltak hozzá, „anya, hiába mondod, hogy abbahagyod, úgyis focizni fogsz”.


K: És voltaképpen mióta és miért focizol?


Á: Gyerekként fociztam, pingpongoztam, röplabdáztam. Mindent szeretek kipróbálni, ugyanakkor az vonz igazán, ahol van labda. Nekem a foci tetszett a legjobban, szerencsére a szüleim sem szóltak bele.


Mondták, hogy csináljam, amit szeretek. A focitól kikapcsolódom, és eleve csapatjátékos vagyok, én ezt szeretem. Egyszer kipróbáltam a nagypályát, az rövid ideig tartott. A teremfocit szeretem, számomra izgalmasabb: sokszor van nálad a labda, más a mozgás.


A foci mellett járok aerobikra keddenként. Levezetem a feszültséget. A munka, a gyerekek, a háztartás vezetése leterhel, és ezen a sport rengeteget segít.



K: Mit dolgozol?


Á: Zöldség-gyümölcs osztályon dolgozom árufeltöltőként.


K: Hozzánk pedig heti kétszer jársz. Hogyan illesztetted be az edzéseket a mindennapjaidba?


Á: Megbeszéltük a párommal, hogy amikor edzésem van, akkor átvesz mindent, amikor nincs edzésem, olyankor én csinálom a dolgokat. Ez azóta is kiegyensúlyozottan működik. Eleinte nehéz volt, főképp az idő okozott gondot, mert ugyebár a gyerekeim is járnak edzésre, oda kell őket vinnem, bevásárolni,... Aztán szólt a párom, hogy beszéljük meg, mi és hogy legyen, ebből lett a munkamegosztás.


K: Milyen különbségek vannak a két egyesület között, ahol voltál, és köztünk?


Á: Ugye az SSC-ben mindenki hallássérült volt, ott a jelbeszéd volt az alapja a kommunikációnak. Itt hallók között focizok, ez nekem kicsit más, nagyon oda kell figyelnem, nehezebb. Néha hiába beszélnek hozzám hangosan távolról, előfordul, hogy nem értem, de van, aki például mutatja nekem, hogy „fogd meg”, vagy ilyesmi.


K: Amikor az eseményeinken veszel részt – tehát tágabb körben, nem csak azokkal a játékosokkal, akikkel már megismerkedtél –, jól tudod magad érezni, szereted ezeket az összejöveteleket?


Á: Az elején félénkebb, visszafogottabb szoktam lenni, hogy hú, most figyelek nagyon, aztán a lányok vagy már tudják, vagy kiderül, hogy hallássérült vagyok, és figyelnek rám. Mondják, hogy gyere: beszélgetünk, kezdeményezőek. Én is szoktam kezdeményezni, de amikor sokadjára nem értek valamit, visszafogom magam, és inkább csak nézem, hogy mi történik - de eddig minden jó volt!



K: Amikor vannak a gyakorlatok edzésen, és új dolgot vesztek...?


Á: Olyankor semmit nem értek, ezért megvárom, hogy valaki elkezdje csinálni és mutatni a gyakorlatot. Onnantól kezdve tudom, mi a feladat, de ha közel van hozzám az edző, akkor igyekszem szájról olvasni, illetve hallom is. Ez mind attól függ, ki hol van körülöttem.


K: Miért szűnt meg a Hallássérültek Sport Klubja, és utána hogyan élted meg az üresjáratot?


Á: Kevesebben lettünk. Az SSC Női Labdarúgó Szakosztályt 2004-ben alapítottuk meg. Eleve kisebbség a miénk, kevés lány jelentkezett, és 10 év után kezdtük érezni, hogy alig jönnek újak. Már nem volt értelme fenntartani, tagdíjat fizetni. Nehéz volt feldolgoznom, hogy már nincs többé. Nagyon jó közösség volt, családias, együtt jöttünk-mentünk, szép emlékek fűznek hozzá.


Ezután egy évig nem fociztam, mert nem találtam semmit. Akkor a párom is észrevette, hogy más voltam, feszült. Nagyon sok volt nekem az a kihagyás. Mondta, hogy menjek kondizni vagy aerobikozni, de számomra a foci volt a legfontosabb, amit kerestem. Eredménytelenül.


K: Igen, kevés hely van, ahol szabadidőszerűen lehet sportolni.


Á: Örültem is, hogy a Facebook valahogyan kidobta nekem az Amazonokat. Fél évig szemezgettem vele, nem mertem lépni; nem tudhattam, milyen lesz, milyenek a lányok, az edzők, a hely.


K: Milyen volt ennyire erős érzelmek után csatlakozni hozzánk?


Á: Itt más minden, emiatt nehéz volt a váltás, de alakul ez a családias hangulat bennem, jól érzem magamat itt.


Remélem, hogy a jövőben lesz nálunk több hallássérült lány, csak ajánlani tudom az Amazonokat! Mindenki kedves, figyelmes; általában megkérdezik, értettem-e, mit kell csinálni? Volt, hogy egyik-másik társam segített tolmácsolni. A saját szervezésű tornák is jó dolgok, főleg arra, hogy ismerkedjünk egymással.


Megnyugodtam, hogy jó helyen vagyok. Nem is akarok innen sehova sem menni.




Legfrissebb bejegyzés
Korábbi bejegyzések