January 1, 2020

July 17, 2019

May 4, 2019

December 14, 2018

Please reload

Legfrissebb bejegyzés

Anya-lánya interjú: mikor az alma nem esik messze a fájától

November 17, 2019

Kulcsár Zsuzsanna (45)

és Tünde (12),

azaz anya és lánya, ugyanabban a Sportegyesületben futballozik. 

 

Jól hangzik, igaz? Persze, nem egy csapatban, de a fakultatív edzés még erre is esélyt ad nekik, mivel hetente egyszer az Utánpótlás játékosaink és a Narancsok együtt vehetnek részt ezen a célzottan technikát fejlesztő edzésen. 

 

Zsuzsival és Tündivel főleg arról beszélgettünk, mit jelent számukra, hogy mindketten Amazonok, a korkülönbség vagy akár a távolság ellenére is.

 

Krisz: Milyen messziről jártok be?

Zsuzsi: Budapesttől 40 km-re lakunk. Vonattal járunk fel minden alkalommal. Tündikének a vonatozás egy kicsit bátortalanul megy, ő egyedül jön fel Pestre, én pedig Kelenföldön szoktam várni rá, mert ebben a kerületben dolgozok. 

K: Nehéz ennyit utazni? 

Tündi: Ennyit utazni fura, még nem vagyok hozzászokva, de megéri! Tanítás után indulok edzésre. 

K: Első ránézésre a félénkebb típusnak tűnsz. Az vagy, igaz?

T: Igen…

K: És itt milyen érzés focizni? El tudod engedni magadat? Előbb tőled kérdezem, aztán persze anyukádtól is.

T: Hát, igen, körülbelül. A legtöbb lány nyitott. Van chatünk, egy csoport, amiben mindenki benne van. Itt kicsit jobban érzem magamat, mint például az osztályban. Lehet, hogy azért, mert nem kell tanulnom…

K: Ez valószínűleg közrejátszik – és az itteni közösség.

Zs: Biztosan! Én nagyon szeretem a közösségünket. Nagyon pozitív, nagyon befogadó. Azt vettem észre, amikor nem tudok jönni, már hiányzik. Nem csak a sport, hanem az egész. Mindenkiben van küzdőszellem, segítjük a másikat, ott vagyunk egymásnak. És itt önfeledtnek érezheti magát az ember. 

 

K: Igen, itt kicsit el tudunk vonatkoztatni a külsőségektől, ki tudunk kapcsolni. Illetve hatalmas plusz pont lehet számotokra, hogy együtt tudtok járni, igaz?

Zs: Igen! Amikor megláttam, hogy mi együtt jöhetünk...! Az a pillanat leírhatatlan volt. Mondtam a Tündikének: jössz velem focizni?! Azonnal mondta, hogy „hűűű, persze!”

K: Akkor te is örültél, hogy az anyukáddal együtt csatlakozhattok, és ő is ilyen sportos? 

T: Nagyon!

Zs: Mi régebben együtt hastáncoltunk, hobbi szinten. De abban nem volt nagy sikerélményünk. Most meg is beszéltük, hogy mindkettőnknek nagyobb öröm a foci, jobban otthon érezzük magunkat.

K: Viszont ugyebár nem szó szerint fociztok együtt, hiszen két külön korosztályról beszélünk…

Zs: Igen, ezért örültünk, hogy elindult a fakultatív edzés csütörtökönként! Egyből jelentkeztünk rá.

T: Mert én egy picit csalódott voltam, hogy nem hozzánk jön anya eleve focizni. 

Zs: A Tündike egy kicsit valóban csalódott volt.

T: Mert tudom, hogy én téged le tudlak szerelni, de a többiekkel nem vagyok ilyen…

Zs: Hát ez az, ezt a harciasságot kérem, hogy vedd elő ott is, az edzésen és a meccsen!

 

K: Amikor kiderült, hogy külön csapatban lesztek, és ez lelombozott, miért akartál mégis jönni?

Zs: Neki az volt a fontos, hogy korabeli lányokkal focizzon.

T: Igen, mert a suliban csak fiúkkal focizom, az meg nem annyira jó. Ez itt jobb!

K: És az hogy tetszik, hogy elindult az Utánpótlás csapat a bajnokságban?

T: Nekem tetszik, szeretem a versengést, és érdekes élmény. Egy kicsit bátortalan vagyok még, de izgalmas.

K: És ha elindult volna a szenior bajnokság, te szívesen kipróbáltad volna magadat?

Zs: Igen, hiszen jó néha nem csak a csapattársak ellen játszani, hanem ismeretlen ellenfelekkel is, ami kihívás. A csapattársak szintén kihívást jelentenek, annyira ügyesek és jók. A fizikai harcokat nagyon szeretem megvívni, de ezt jó lenne néha olyanokkal is, akik velem egykorúak, és akik ellen tétre játszunk.

 

K: Apuka mit szól ehhez az egészhez? 

Zs: Apuka mindig mellettem állt ebben. Gyakorlatilag én régebben is fociztam. Huszonegy évesen nagypályás voltam, aztán egy fiú miatt abbahagytam, később pedig sokáig nem találtam csapatot. Végül a bicskei női kispályás fociba kerültem be, miután a fiam megszületett. Akkortájt volt egy éves. Úgy tanult meg beszélni, hogy „hajrá anya, hajrá anya!” Jó érzés volt így focizni. És végig ott volt a férjem, kísért minket, tehát ő ezt mindenképpen, minden szinten támogatja.

K: Ennél több se kell.

Zs: Igen, és amikor meghallotta, hogy mi együtt jövünk…! Oda-vissza volt a hírtől. Én kiegyensúlyozottabb vagyok, ha focizom, belőlem sok mindent ki tud hozni. Hatalmas motivációs erő és örömforrás. Sose hittem, hogy még egyszer pályára kerülök az életben, és azt sem, hogy ennyi erő van bennem. 

K: Azt hiszem, azok, akik élvezik a focit, ugyanezeket az érzéseket élik át játék és edzés közben, ami nagyon jó. Szóval, négyen vagytok a családban?

Zs: Négyen. A férjem, Tündike, Misi és én. 

 

K: Misi is sportol?

Zs: Mindenbe belekezd. Most kendózik.

T: Az olyan, mint a karate, csak karddal. 

Zs: De most büszkén mondta, hogy hiányzott egy ember az iskolai focicsapat létszámából, és beállt! Kicsit ösztönzi, hogy elkezdtünk focizni. 

K: Nem csodálom! És neked milyen a kapcsolatod a tesóddal?

T: Hát, nehéz. Ő most kamasz és fiú, szóval… Amúgy mind a kettőnk elfogadó típus. Én ölelgetem, ő meg hagyja. 

Zs: A masszázs szokott lenni a varázslat. Ha felajánlja, hogy megmasszírozza Misi hátát.

T: Igen, úgy szóba áll velem. 

K: Akkor megvan a trükk! A focit egyértelműen anyukádtól vetted át, de kipróbáltál más sportokat is, mint a tesód, aki válogat?

T: Anya a foci példaképem! Amikor még egy másik suliban voltam, egy tesiórán döntöttem el, hogy focizni fogok. De ott nem volt edzés és meccsek. Ott méta volt, az ilyen ütős játék.

K: Baseball-szerű, ugye?

Zs: Olyasmi, valamilyen magyar változat. 

T: És nagyon nem tetszett. Mást nem próbáltam. 

 

 

K: És milyen érzés úgy járni ide, hogy Amazonnak lenni bőven nem csak a fociról szól? Gondolok itt a programokra, a közösségi aktivitásra.

Zs: Ez a nyitottság jó, hogy nem csak szemellenzősen foci van. Itt lehet barátkozni, én azt érzem. Majdnem olyan, mint egy család. Ez számomra régen is ilyen volt; akikkel focizom, ők a családom is, mert egy egységet érzek. Nem biztos, hogy jól érezném magamat, ha nem ezt a fajta közeget tapasztalnám itt. Az Örömfoci például remek: nincs elvárás, megfelelési kényszer, jó a hangulat, a játék, a vegyes csapatok. A közelgő karácsonyi vacsora ötlete is nagyon tetszik, vagy vegyük azt, amikor megláttam a folyosón a bekeretezett amazonos fényképeket a különböző eseményekről! Illetve, amikor megtudtam Facebook-tól, hogy van nyári tábor! Látszik, hogy itt többről van szó, mint pusztán fociról. 

K: Habár mindez rengeteg időt vesz igénybe, és nem mindenkinek fér bele, hogy a pályán kívül részt vegyen az eseményeken, vagyis nem mindegyiken. Erről mit gondoltok? 

Zs: Ha kisebbek lennének a gyerekek, talán nem tudnék ennyit itt lenni, vagy (mint ahogy azt tervezem), még többet jönni. Így, hogy a fiam nagyobb, Tünde meg idézőjelesen velem van,... ennél varázslatosabb dolog szerintem nincs! 

K: Apa, ahhoz képest, hogy mennyire támogat titeket, ugye nem érzi úgy, hogy kimarad valamiből?

Zs: Nem, mert nagyon elfoglalt. Sokat dolgozik, de ha lesz olyan esemény –, például a cipősdobozolás a hónap végén –, amin részt vehet, arra jönni fog velünk, szabad idejétől függően. Eleve óvóbácsi, imádja az embereket, a gyerekeket!

K: Akkor remélem lesz erre ideje! És te hogy állsz mindehhez, Tündi?

T: A foci nem csak foci, hanem a foci egy olyan foglalkozás, amibe bele kell adni a lelket, hogy jól tudd csinálni. Egy csapat akkor jó, ha megértőek vagyunk egymással, és úgy állunk a mások dolgaihoz, hogyha bárki bármit elbénáz, nem gúnyoljuk ki – mert azért ez a legtöbb suliban így szokott menni sajnos. Ha van valakinek valamilyen sportolási lehetősége, az általában elszakad az iskolától, és jobb is. Én még nem vagyok annyira beépülve a csapatba, és nem ismerem annyira a többieket, de úgy vettem észre, hogy mindenki figyel a másikra. Mindenki jól áll a többiekhez.

 

K: Mióta jártok ide pontosan?

Zs: Augusztus, szeptember óta.

K: És a fakultatív edzésre visszatérve, ott hogy érzitek magatok? 

Zs: Nem tudtam eldönteni, hogy maradjak-e a Tünde mellett folyamatosan, és élvezzük ki, hogyegyütt vagyunk? Vagy hagyjam meg neki a teret arra, hogy mással is kipróbálja magát felnőttként. Úgyhogy vegyesen sikerült, meg aztán láttam, hogy Tündike ragaszkodik hozzám... De nagyon tetszik. Nekem már van egy kis múltam, vannak berögzült hibáim, és jó, hogy van valaki, aki segít a fejlődésben. És Gergő egy nagyon jó edző. Ez látszik a lányokon! Szeptember óta iszonyatosan sokat fejlődtek. 

T: Igen! És nekem is tetszik a fakultatív edzés, főleg az, hogy az anyukámmal lehetek. Játszani ugyanannyira öröm, mint tanulni, hogy hogyan játssz.

 

 

K: És egyébként, hogy állsz a tanuláshoz, ha már itt tartunk, a suliban? Mi leszel, ha nagy leszel?

T: Álom volt, de kiderült, hogy nagyon sokat kell hozzá tanulni, ami nekem most úgy nem… Hogy gyerek pszichológus legyek. Viszont színészkedni is nagyon szeretek.

K: És csinálod is?

T: Nincsen dráma szakkör, de ha lenne, csinálnám. Az irodalom tanárunk lehet, hogy indítani fog egyet. És voltam táborban! Ott rendeztem egy sulis darabot, amit én írtam meg, és mindenkinek tetszett, szóval… Ez adott egy kicsi önbizalmat. 

Zs: Verseket is szeretünk együtt írni.

K: Együtt...

Zs: Igen, úgy jön ki mindig a legjobban, mert ha nekem nem jut eszembe valami rím, akkor neki eszébe jut. Ha van valamilyen iskolai feladat, mindig ilyen rímesen próbáljuk megoldani.

K: Apa és a fia is szokott így együtt…?

Zs: igen. Eleve úgy alakítottuk a családot, hogy legyen apa-fia, meg anya-lánya, apa-lánya, meg anya-fia nap, amikor valahova elmegyünk. Ez már kiskoruk óta be van vezetve. 

K: Látom, működik. 

Zs: Igen. Most már inkább apa-fia és anya-lánya van csak. Kezdenek beérni a férfi és női jellemek. 

K: Hogy fér bele a tanulásba ennyi minden? 

T: Mit is mondjak, tinédzser vagyok, annyira nem fektetek a tanulásba nagy erőt.

K: Hűha!

T: De azért próbálkozom. A foci jobban megy, mint a tanulás. 

Zs: Nem vagyok az a szigorú szülő,... rábízom a tanulást. Rákérdezek, persze, de úgy gondolom, hogy akkor fogja megtanulni azt, hogy ő ki, hogyan, merre, hogyha rábízom, és akár tanul a saját hibájából. Mindenki meg tudja találni a maga útját, és nem csak akkor, ha színötös tanuló, és a gyerekkora csak arról szól, hogy az anyuka azzal zargatja, hogy miért nem tanulsz már? Nekem sokkal fontosabb, hogy amikor hazaérünk, az első dolgunk az, hogy összebújunk, és őszintén átbeszéljük az egész napot. 

 

K: És neked a munka mellett mennyire nehéz koordinálni mindezt?

Zs: Mióta ide járok, azért jobban szalad a lakás, főleg, mert az Örömfocikra is eljövök, ami hétvégén van, ezért az a nap kiesik. Viszont ennyi kell. Azt veszem észre, hogy kezdek tényleg kiegyensúlyozottabb lenni. A belső fontos, erre szükség van. A foci közben nem jut eszembe a mosogatás, a mosás, a munka. Átszellemülök, ez a meditációhoz hasonló… Mert jelen vagy benne teljesen, és minden mást elengedsz.

K: Te is így gondolsz erre, Tündi?

T: Én azért a külvilággal foglalkozom közben, nem élem át ennyire. Amúgy van otthon egy szintetizátorom! 

Zs: Imádom hallgatni, nagyon tehetséges. Azt mondta, hogy őt ne tanítsa senki, mert…

T: Engem nem kell tanítani, én saját magamat tanítom! És hiába szólnak bele az osztálytársaim, én akkor is úgy fogom csinálni, ahogy akarom, mert úgy hangzik jobban, és engem nem érdekelnek a kották. Kicsit önfejű vagyok…

Zs: Kicsiként is ilyen volt. Megkérdezte, hogy kell írni egy betűt? Megmutattam, mire „anya, azt nem úgy kell, azt így kell!” 

K: Azt a mindenit! Lesz ebből még bőven versenyszellem!

 

Ami a mérkőzéseken egyáltalán nem árt,... és az életben sem. 

 

Elnézve ezt az anya-lánya párost, akik időt és energiát nem kímélve törekednek arra, hogy a kapcsolatukat nap mint nap ápolják, öröm tudni, hogy a Sportegyesületünkben mindketten megtalálták a helyüket.

 

Együtt. 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

Please reload

Korábbi bejegyzések